2012.02.06.
Magyarország koronáját ki kell szabadítani szűk vas-ládájából és közszemlére állítani, hogy az egész nemzet láthassa és megcsodálhassa — javasolta csaknem száz évvel ezelőtt Hampel József, a magyar régészet úttörője, s kívánsága — történelmünk során először - most beteljesedett. Bár a magyarság mindig szenvedélyes érdeklődéssel viseltetett az ország koronája, Európa egyik legrégibb és leghosszabb ideig használt uralkodójelvénye iránt, aligha akad még emléke a középkori történelemnek és művészettörténetnek, amelyikhez több rejtély és válaszra váró kérdés kapcsolódna.
„Szent koronának" először a XIII. században nevezték, s azóta is ennek a jelzőnek misztikus homálya vette körül. Szent István koronájaként élt - s él még ma is - a köztudatban, s az ország uralkodói évszázadokon keresztül az államalapító szent király örököseiként tétették fejükre. Nem is tartották igazán érvényesnek ha más jelvénnyel történt a koronázás, s ettől még olyan önálló gondolkodású, szuverén uralkodó, mint Hunyadi Mátyás sem tekinthetett el. A Frigyes császárnál, V. László gyámjánál letétbe helyezett koronát fantasztikus összegért, 80 000 aranyforintért kiváltva, tényleges uralkodása hatodik esztendejében újra megkoronáztatta véle magát. Említhetnénk még számos hasonló példát, így Károly Róbertét, akit uralkodása viszontagságos kezdetén kétszer is beiktattak más jelvényekkel, mígnem sikerült az erdélyi vajdától visszaszereznie és harmadszorra immár véglegesen megkoronáztatnia magát a szent király koronájával. A középkori uralkodók titokzatos karizmáját, égtől nyert hatalmát ilyenformán nálunk nem is annyira a felkent személy, hanem maga a korona, a pápa által Szent Istvánnak küldött jelvény hordozta.
Ebben a középkori gondolkodásban gyökerezett a két világháború között különösen sokat idézett és hangsúlyozott tan, amely szerint,,a szent korona nem más, mint a királyt és a nemzetet együtt magában foglaló eszmei személyiség". Ennek az „eszmei személyiségnek" nevében mondták ki a király nélküli királyság különös időszakában például a bírósági ítéleteket, s néztek bizalmatlanul minden olyan kísérlet elé, amelyik a történeti és művészettörténeti kutatás részéről alapos vizsgálat alá akarta vetni a koronát. A hivatalos Magyarország makacsul nem akarta tudomásul venni azt a kutatás számára mindinkább nyilvánvaló tényt, hogy a ránk maradt uralkodójelvény jelenlegi formájában nem volt soha Szent István koronája. Ez a gondolat először a XVIII. század közepén bukkant fel, majd 1790-ben ébresztett heves és indulatos vitákat az elfogulatlan tudományos vizsgálódás és a hagyomány hívei között. Ekkor ugyanis, a „kalapos királyinak gúnyolt II. József halála után, a bécsi kincstárból diadalmenetben Budára hozott koronát három napra közszemlére állították, s ez alkalommal több tudós is megtekintette és véleményét nyilvánosságra hozta. Ekkor fogalmazta meg először a kor kiváló történésze, Katona István, majd röviddel később Koller József azt, hogy a szent korona két különálló részből áll, az alsó abroncsból, amely a bizánci művészet alkotása, és a fejtetőn levő két keresztpántból, amelyik tulajdonképpen a II. Szilveszter pápa által Istvánnak küldött diadém. A két részt, a „corona graeca"-t és a „corona latina"-t csak III. Béla (1173-1196) korában egyesítették. Ez a meghatározás véglegesnek látszott csaknem száz éven keresztül, egészen 1880-ig, amikor a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére a kor legképzettebb műtörténészeiből álló bizottság két napon keresztül alaposan megvizsgálhatta a koronát. Az általuk készített jegyzőkönyv, a fényképfelvételek és rajzok máig érvényes megfigyeléseket rögzítettek. S ezt a vizsgálatot követte a bizottság egyik tagjának, Ham-pel Józsefnek a bevezetőben idézett javaslata is, amelyik nem kevesebbet kívánt, mint azt, hogy szakítva a koronaőrzés feudális módjával, a nemzeti ereklyét történeti és művészettörténeti jelentőségének megfelelően állítsák az egész ország elé!
A bizottság hivatalos állásfoglalása megerősítette Katona és Koller korábbi véleményét, de a sajtóban már kiszivárogtak azok a nézetek is, hogy a keresztpánt, a „corona latina" eredetileg nem korona volt, következésképp nincs is köze a pápa által István királynak küldött hatalmi jelvényhez.
A minden addiginál alaposabb vizsgálat eredményeinek ez az ellentmondásos publikálása már jelzi, hogy a hagyományos álláspont nem egykönnyen engedi el-távolítani a korona körül a szent király és államiságunk kezdeteinek nimbuszát. A kérdést bonyolítja, hogy a keresztpántok zománclemezeinek eredetét a művészettörténet máig sem tudta megnyugtatóan tisztázni. Számos bel- és külföldi kutató nyilatkozott a kérdésben, legtöbbjük úgy, hogy magát a tárgyat csak képről és leírásokból ismerte, s az eredmény egyre ellentmondásosabb lett. Egyesek elfogadták az 1000 körüli keltezést, mások a XII. századra helyezték készítésük idejét, s ugyancsak eltérő művészi körökben jelölték meg származásuk helyét. Az időközben lefolytatott (1916, 1928, 1938) ritka és sietős szakértői szemlék, amelyek során még megérinteni sem lehetett a koronát, nem tudták megoldani a kérdést, s tág teret hagytak a töcténeti és politikai spekulációknak.
Az utolsó, részletes vizsgálatot már a második világháború után, határainkon kívül végezte egy német és egy amerikai kutató, az ő megfigyeléseik kétségkívül igazolták, hogy a „corona latina" soha nem volt Szent István koronája, a zománclemezek egy más rendeltetésű tárgyról kerültek a keresztpántokra. Az általuk készített feljegyzések, a részletfotók és az ismert, vagy újonnan feltárt történeti adatok alapján több igen fontos és érdekes tanulmány látott napvilágot azóta is, amelyek számos kérdésben előbbre vitték a korona történetének kutatását. Mindegyik hiányolta azonban magának a tárgynak személyes, részletekbe menő, gondos szakmai vizsgálatát, amely végül is alkalmas lehet a végső szó kimondására. Ez a feladat most a magyar történelem és művészettörténet kutatóira vár, hogy végre elfogultság és hamis pátosz nélkül, legjobb tudásuk szerint tárják fel történelmünk egyik legbe-csesebb, legértékesebb emlékének mindnyájunkat érdeklő kérdéseit.
In: Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási ékszerek, Magyar Nemzeti Múzeum, 1978, 3-8 p.
